Sziasztok!
A mai bejegyzésemben egy novellámmal szeretnék kedveskedni Nektek. Ezt hallhattátok, ha ott voltatok a Penna Alternatív Irodalmi Stúdió nemrégiben megrendezett felolvasóestjén. Fogadjátok szeretettel!
A potyautas
Körbe-körbe járatta a szemét a peronon. Késő este volt már, ilyenkor nem sokan utaztak már, amióta beállt a kemény, fagyos tél. Istenem, milyen hideg van-gondolta, és megpróbálta még feljebb rángatni az ócska kabát cipzárját. Nem sikerült, hát behúzta a nyakát, úgy didergett tovább. Tudta, hogy még nyomorultabbul fest, de nem érdekelte, hiszen közel s távol sehol egy lélek, egyedül várakozott.
Egyre feszültebb lett, ahogy közeledett a vonat érkezési ideje. Régóta nem látta a barátját, hetek óta nem jött el hozzá. Már kezdett aggódni érte, amikor üzent, hogy ma éjjel újra meglátogatja. Vajon mit szeretne elmondani?
Kevesen szálltak le a szerelvényről, nem volt nehéz egyből észrevennie a nyúlánk, szikár férfit hosszú, fekete szövetkabátban. Bár dermesztő hideg volt, nem viselt se sálat, sapkát, nyitott kabátja alól elővillant vékony, gyűrött ingje.
-Hát eljöttél-állapította meg köszönés nélkül. Gyerünk, hívj meg vacsorára. Éhen halok.
-Egy vasam sincs- felelte zavartan, és lesütötte a szemét.
Barátja szemében cinkos fény villant. –akkor mi lesz, mozdulj már- nógatta, s futásnak eredt. Péter rosszat sejtve utána iramodott. –Mi csinálsz, ugye nem megint… -elharapta a mondatot, hiszen mire kimondta volna, késő volt, Zoltán kezében fényesen csillant meg a női táska csatja. –Fogják meg, tolvaj- kiáltotta az asszony, de maga is tudta, hogy feleslegesen, körös körül síri csend honolt, csak a két jóbarát egyre távolodó léptei hallatszottak. Ropogott a hó a lábuk alatt.
-Gratulálok. És most hová?-sziszegte dühösen. Elege volt már, hogy cimborája miatt egyre másra bajba keveredik. Zoltán hirtelen mozdulattal felugrott az éppen induló vonatra. –Na, mi lesz már, nyújtotta kezét a vágány mellett tanácstalanul topogó Péternek. Nem volt mit tenni, az sietve követte, de az aggodalomtól elfehéredett az arca.
-Te nem vagy normális. hisz még jegyünk sincs.
-Ilyenkor már nem jár kalauz, beszari alak. Nesze, itt az enyém. Péter vonakodva gyűrte zsebre a felé kínált papír fecnit.
Letelepedtek egy kényelmes, meleg fülkében. Péter lassan megnyugodott, levette kabátját és maga mellé terítette a puha ülésre. Várakozásaikkal ellentétben az elegáns női táskában nem volt sok pénz,
De ami akadt, abból a büfé kocsiban királyian bevacsoráztak mindketten. Egy-egy pohár jóféle borra is futotta. Zoltán még egyszer átkutatta a táskát, elrakott egy finom parfümöt- jó lesz majd valamelyik aktuális szeretőjének- majd a maradékot egy laza mozdulattal kihajította az ablakon. Péter rosszallóan ingatta a fejét, de Zoltán jókedve hamarosan rajta is úrrá lett, nagy hangon beszélgettek, élcelődtek egymással, vígan mulatoztak.
A nagy vidámságban észre sem vették, ahogy halkan kinyílt a fülke ajtaja.
-Jó estét kívánok. Jegyeket, bérleteket. Péter ereiben megfagyott a vér. Félelmében rmegett a keze, ahogy felmutatta a barátjától kapott jegyet. A kalauz szúrós szemmel vizslatta. Péter tudta, hogy Zoltán egy szemvillantásnyi idő alatt bevetette magát az ülések alá, s ott kucorogva várakozott, s alig tudta visszafolytani a nevetését, látva barátja pipogya mozdulatait. Péter méregbe gurult. Durcásan sandított az ülés alá. – Hogy van képe…mikor ekkora bajba sodorta ismét!
-Kihez beszél, tessék mondani-szólt a kalauz, és furcsán tekintett Péterre.
-Ó, én csak magamban, tudja, szokásom…-vigyorgott ostobán a férfi. Magában átkozta a barátját. Micsoda hülyeséget eszelt ki, s miatta ilyen kínos helyzetbe került. Talán nem kellene többé barátkozniuk.
-Hát, akkor…a viszont látásra-búcsúzott a kalauz.- s még egyszer hidegen végigmérte a zavarában egyik lábáról a másikra himbálózó férfit. Ahogy kifordult, szeme még megakadt a szemközti ülésen, ahová Péternek önkéntelenül is oda-oda tévedt a tekintete. –Még egy kabát? Igazán furcsa-mormolta a bajsza alatt.
Ahogy bezáródott mögötte az ajtó, Péter dühödten kiráncigálta a vihogástól pukkadozó Zoltánt a vackából, s kiabálni kezdett.
-Eszeden vagy? Elegem van belőled egyszer s mindenkorra. annyira összevesztek, hogy a folyosóról beszűrődő izgatott suttogás nem jutott el hozzájuk.
Hirtelen fékezésre ébredtek.
Péter az órájára pillantott.- No, máris megérkeztünk volna?
Ahogy össze szedelőcködtek, s kiléptek volna a fülkéből, valaki visszalökte őket, olyan erővel,hogy Péter a földre zuhant. –Ő volt az, asszonyom, felismeri?
-Igen, ő. biztos vagyok benne-mutatott vádlón Péterre a néhány órája kirabolt nő.
-Nem, nem én voltam-kiáltotta a férfi. Én csak…kétségbeesetten kereste Zoltán a tekintetével, de sehol sem találta.
-Valóban? Hát akkor ez a magáé? –húzta elő diadalmasan Zoltán kabátjának zsebéből a női parfümöt a rendőr.
Péter a nyitott ablakra meredt. Zoltán…megszökött, s az ő kabátját vitte el. Gazember! Az isten se mossa le róla a gyanút, ha nem kerül elő és vallja be tettét.
Gyorsan, hadarva magyarázkodni kezdett, hamarosan azonban csattant a bilincs a csuklóján. Péter megszédült, összeesett, s végig vágódott a vasút mocskos padlóján.
Egy hófehér, vegyszerszagú szobában ébredt. Beletelt néhány pillanatba, amíg felidézte magában a történteket, s ráébredt, mi történt. Rettegett. Ez volna a börtön?Hogy került vajon ide?
Simogató kezet érzett a csuklóján, épp ott, ahol nemrégiben még a bilincs feszítette.
-Kisfiam, hát felébredtél. Az édesanyja volt. A sápadt, vékony, ősz hajú édesanyja. Péter inkább meghalt volna, mint hogy bánatot okozzon neki, s tessék, most a börtönben látogatja.
-Bocsáss meg-suttogta.
-Te bocsáss meg. -felelte az anyja elhaló hangon. Észre kellett volna vennem. Mindig is olyan magányos, magadnak való voltál. Az a kitalált barátod, én azt hittem, az csak játék…-hadarta.
-Mit bocsássak meg? Hogy züllött csavargó lettem? De tudod mit, tolvaj, az nem vagyok. Esküszöm mindenre, nem én tettem. Zoltán kever megint a bajba.
-Istenem, hát igaz-kapott a szívéhez az édesanyja, s a szemét elfutotta a könny. Tudtam, hogy a fia sohasem hazudna neki. Tehát igaz,a mit az orvosok mondanak.
_Hát nem érted? Nincsen semmiféle Zoltán. Csak kitaláltad, nem létezik.
-Anya, ne butáskodj. Hiszen ismered. Mennyit volt odaát nálunk is! Nem emlékszel? Az a magas, vékony..
-Nem. Nem. De ne aggódj. Nem vagy büntethető. Az elmeorvosi vizsgálat szerint…valami skizofrénia- elcsuklott a hangja. Pár hét, talán hónap, és jobban leszel. Már potyogtak a könnyei. Péter le akarta törölni az a sápadt, ráncos arcról, de nem tudta mozdítani a karját. Az ágyhoz volt kötözve.
Nem létezik. Skizofrénia. –visszahangoztak benne a szavak. Valami összeomlott benne, és éktelen ordításba kezdett. Az nem lehet, az nem lehet…Ha elveszik tőle Zoltánt, végleg egyedül marad. Dobálta magát, szabadulni akart, menekülni.
Egy nővér jött sietős létekkel, s injekciót döfött a karjába. Péter hamarosan mély álomba zuhant. Az anyja szédülten állt az ágya mellett, s a rácsait szorongatta elfehéredő ujjakkal. a nővér kifelé mentében még visszaszólt.
-Ne aggódjon, asszonyom. Hamarosan kiirtjuk belőle azt a potyautast.
