Sziasztok!
Elmúltak az ünnepek, beköszöntött az új év, ki-ki visszatér megszokott szürke hétköznapjaihoz. A vekker újra hatkor ébreszt, a férj fanyalogva indul munkába, a feleség ugyanilyen lelkiállapotban tekint végig a romokban heverő lakáson. A gyermek szomorúan kérdezi ébredés után:- Pappa? - Dolgozik.Vége az ünnepeknek, kicsikém.
Persze, jól sejted, a férj az én férjem, a feleség én volnék, az apját hiányoló kisgyerek a fiam, Benike. De biztos vagyok benne, hogy a mai reggel a legtöbb családnál hasonlóan indult.
Valóban kell, hogy a mindennapjainkat a "szürke" jelzővel illessük? Nemrégiben még én is így láttam, untam a háztartást, hiányoztak a felnőttekkel váltott szavak, beszélgetések, azok, amelyekben nem gyereknevelésről van szó. De a közelmúltban olvastam valamit, ami nagy hatással volt rám. Pár sor mindössze, de ráébresztett, hogy mindazt, amit a különleges, piros betűs napokon érdemes megünnepelni, azt a hétköznapjainkon érjük el, teremtjük meg. Az hétköznapok tevékenységei nélkül nem volna mit ünnepelni.
"Szürke" és "unalmas" napjaimon hoztam összes én is mindazt, amire a legbüszkébb vagyok, a könyvemet, a honlapomat, egy csodálatos közösséget, és neveltem-nevelem a fiamat, aki napról napra okosabb és minden nap elkápráztat valamivel. Ha a hétköznapjainkon nem tudunk örülni, szeretni, álmodni, cselekedni, akkor mégis mit tudnánk megünnepelni például karácsonykor, vagy az új évet köszöntve? Állhatnánk akármilyen szépen feldíszített ragyogó fényes ünnepi díszben, akkor is hamis és üres lenne az egész.
Persze, annyira beleélem magam a hétköznapok dicséretébe, hogy majd el is felejtettem megemlíteni, mi ma is ünnepelünk: Boldog névnapot, kisfiam!:-)
