Emlékeztek, amikor már novemberben azzal kérkedtem, hogy minden készen áll a sok év óta első egészséges karácsonyomra? Nos hát, tévedtem. Ahogy azt a mai nap megmutatta, korántsem volt átgondolt ez a könnyelmű kijelentésem. Most nem csak a szinte unalomig ismételt, minden karácsonyi vígjátékban szereplő apró-cseprő kellemetlenségekre gondolok, mint hogy nem égnek a karácsonyfa izzók és úgy fest a nyáron a nagy költözésben elveszítettük valahol a karácsonyfa talpat. Egy edzett nő stressz szintjén ilyen semmiségek nem igazán képesek nagyot lendíteni.
Hanem a főzés, megint a főzés. Az elvárások. egyszerre legyen mennyeien finom, különleges, ünnepi menü, de tudod, ne legyen benne se hús, se tejtermék, se cukor, se fehérliszt... Mit csinál az ember lánya ilyen esetben? Mély vízbe dobja a családját, hadd ismerkedjenek vadiúj egészséges konyhaművészetem remekeivel, és felejtsék el a halászlé, rántott hús, töltött káposzta kombót. Jut nekik abból a három napos rokonlátogató körutunk minden egyes állomásán bőven. Néhány napos gondolkodás és lázas receptkeresgélés után megszületett a döntés: kókusztejes édesköményleves, majd házi tésztából!!! magam gyúrta-szaggatta ravioli, uraknak kecskesajttal, diós pestóval, magamnak valami fantasztikus illatú eredi gombával töltve. A házi tésztakészítésről annyit, hogy jövő évre az a tanulság, érdemes ezt a műveletet a nagytakarítás előttre időzíteni, ugyanis bármilyen finom, nőies és lágy mozdulatokkal szórtam a bio teljes kiőrlésű tönkölylisztet, az bizony mindenfelé szált csak oda nem , ahova szántam. Eredmény: a frissen kiglancolt lakást belepte a törtehér por. Gondolkodóba estem, alternatív megoldásként elsüthetném-e műhót imitáló dekorációnak, de látva a sétából hazaérő férjem arcát inkább újra előkaptam a porszívót.
Kissé átszabtam a hagyományos mézeskalács receptjét is, így valóban mézes, nem cukros, valódi fűszerektől, fahéjtól, szegfűszegtől illatos. Bizony, eszem belőle én is, mert karácsonykor számomra már belefér ennyi bűnözés, endometriózis diéta ide vagy oda.
Dicsekszem,még a a szaloncukor is házi, valódi mandulából készült marcipánból, fogalmam sincs, hogyan fogok tudni neki ellenállni, de a fiúk miatt muszáj volt, hát mégis milyen karácsonyfa az, amelyiken nincsen szaloncukor?
Szóval, az elmúlt két napot leginkább konyhában és környékén töltöttem. Elleinte nem bántam, sőt, borzasztóan lelkes voltam, mert motivált egy szépséges gondolat, amit egy szakácskönyv hátoldalán olvstam: "A legnagyobb öröm, amikor szeretteinknek főzhetünk.Amikor végiggondoljuk, minek örülnének, elképzeljük, amint elégedett, ragyogó arccal ülnek az asztalnál. Ha ebben a hangulatban állunk a tűzhely mellé, az ételek készítése hétköznapi kényszerből szeretetteljes meditációvá válik."
Ez olyan gyönyörű!Remélem, az én meditációm értékéből nem von le, hogy a végén már szentségeltem. Valószínűleg holnap este (egy újabb takarítós- utolsó simításos-anyósékhoz rohangálós-fadíszítős-ajándékcsempészős délelőtt után) fogom csak igazán belátni, hogy megérte. Mert imádom, amikor a kisfiam felmászik az asztalhoz, megcsillan a szeme és elkiáltja magát: HAMMM! És akkor még az ajándékokról nem is beszéltünk...:-)
Boldog Ünnepeket kívánok Nektek még egyszer! :-)
