Kedves Méhem!
Sokáig nem tudtam, hogyan is viszonyuljak Hozzád mindazok után, ami történt, amin keresztül mentünk. Amíg váratlanul terhes nem lettem, nem tulajdonítottam Neked nagy jelentőséget.Hosszú évekig tetted a dolgod, néha szabadon, néha hormonális fogamzásgátló tabletták által befolyásolva, és éltük a világinkat, én az enyémet, Te a tiédet. Havonta bosszúsan konstatáltam, na tessék, megint "aktívkodsz". Persze mindig a legjobb pillanatokat választottad ki, a strandot, a nyaralást, az új szerelemmel együtt töltött első éjszakát. De azért elvoltunk együtt nagyobb konfliktusok nélkül, Te meg én.
Aztán egyszer csak jó ideig nem adtál hírt magadról. Mire feltűnt, már egy pár hetes kisbaba lakott Benned. Megleptél, sokkoltál,először beléd kötöttem az időzítés miatt, de aztán együtt örültem Veled, és úgy gondoltam, jó döntést hoztál, hogy magadba fogadtad ezt a kis lényt. (Ma már biztosan tudom, nagyon jó döntést hoztál, jobbat, jobbkor nem is tudtál volna.) Szuperül együtt dolgoztunk az egész várandósság és a szülés alatt. Azt kell mondjam, jól csináltuk. Szebb, természetesebb megszületést kívánni sem tudtam a kisfiunknak.Kitettünk magunkért. Azt gondoltam, jó csapat vagyunk, Te meg én.
Aztán nem sokkal később újra megleptél, de ez a meglepetés most nem volt kellemes. Sőt. A szülést, a szülésünket alig egy héttel sürgősségi műtét követte, életem első ilyen élménye, persze, tudom, Neked is ez volt az első.Azt gondoltam, valamit mégis eltolhattunk, de most már rendben leszünk újra, a doktor bácsi helyrerak Bennünket. Te talán már sejtetted akkor, hogy nem így lesz. Talán már tudtad, hogy beteg vagy, nagyon beteg. Betegek vagyunk. Én még nem sejtettem, hogy még hét műtét vár ránk a következő alig másfél évben.
Azt az időszakot nagyon megszenvedtük. Nem gondoltam már, hogy egy csapat lennénk. Gyűlöltelek, amiért ennyi szenvedést és fájdalmat okozol nekem. El sem tudtam képzelni, miért büntetsz azzal, hogy amit magadban kellene tartanod, azt kilököd a hasamba,szerte a testembe, iszonyatos kínokat okozva ezzel.Hogy talán Te is szenvedsz, Neked is fáj, arra nem gondoltam.
Miután rájöttem, hogy a műtétekkel, a gyógyszerekkel nem jutunk egyről a kettőre, csak tovább gyötörnek mindkettőnket, elvittelek tornázni, diétáztunk, jártunk az összes elképzelhető alternatív terápián és meditáció közben beszéltem hozzád, próbáltalak meggyőzni, hogy viselkedj rendesen, és ígértem, én is mindig rendes leszek Hozzád. Vizualizáltam ahogyan újra ügyesen együttműködünk Te meg én és havonta együtt nevetünk majd ennek a szörnyű időszaknak az emlékein.
Aztán nem bírtuk tovább. Feladtad Te is, én is, a szervezetünk is, elfogyott az erő, nem volt több vér, amit egymásért áldozhattunk volna. Akkor jött el a búcsú pillanata számunkra.
Ma már újra szeretettel gondolok Rád. Hogy is tehetném másként. Lehet, hogy Te okoztad nekem életem legszörnyűbb, legfájdalmasabb kínjait, de Te ajándékoztál meg a legcsodálatosabb, legfelemelőbb élménnyel is, amit csak egy nő megtapasztalhat.Azzal, hogy anya lettem, anyává lehettem általad. Az is lehet, hogy Te már tudtad, már akkor tudtad, hogyha azt a kis porontyot nem veszed magadhoz, akkor soha nem élhetjük át ezt a csodát.Akkor hiába lettél volna, s talán én is hiába lettem volna a világon. így viszont teremtettél, alkottál, csodát tettél. Teljesítetted a küldetésedet.Talán az utolsó pillanatban döntöttél, helyettem, de nagyon jól. Nem tudom eléggé megköszönni Neked, arra, amit érzek, nem elég a köszönöm, de nincsen más szó.
A történetünkből rengeteget tanultam, más, jobb ember lettem. Hihetetlen, de igaz, ha választhatnék, nem csinálnék vissza semmit, nem tenném meg nem történtté a múltunkat. Így volt jól, ahogy volt ,s nem véletlenül volt így.
Remélem, hogy Te is hasonlóan gondolod.Szeretettel:
Nóri
